|
Témaindító hozzászólás
|
2014.11.27. 19:35 - |
Lassan felültem, kezemet a homlokomra tapasztottam, s mikor leemeltem onnan, ujjamon vér piroslott. Elmerülve nézegettem az éltető és oly ízletes folyadékot, majd lenyaltam és, mint a macskák, mikor valami jó dolog történik velük feldoromboltam. Tekintetem körbevezettem a helyen, ahol voltam. Nem volt ismerős, nem tudtam hol lehetek, ahogy azt sem hogyan kerültem ide. Kezemmel megtámaszkodtam majd feltérdeltem végül pedig felálltam. Sárga szemeim megvillantak a félhomályban. A levegő nehéz volt, minden olyan csendes és kihalt. Faházak álltak elszórva, akár egy táborban. Számon fintor jelent meg és leporoltam fekete felsőmet a rátapadt portól. Résnyire nyitottam ajkaimat melyen még ott vöröslött a vérem, erősen vasas íze mámorítóan hatott, sikeresen elnyomta a mellkasomban dúló fájdalmat egy időre. ~Miért pont egy ilyen helyre kellett kerülnöm…ha megtalálom azt, aki idehozott elevenen megnyúzom és kibelezem.~ morogtam magamban. A fák között halkan felszisszent a szél, megsuhogtatva azok lombjait. Különös volt, de egyszerre utálatos is. Azt a dögöt kellene keresnem, nem pedig kalandtúrázni. Mozdultam. Lépteim halk neszek kísérték, ahogy a száradt faleveleken haladtam. ~Talán ráakadok egy szerencsétlenre, aki megmondja mi a fene van itt.~ hófehér bőröm még sápadtabbnak hatott ebben a szürkeségben, hajam beleolvadt szinte a kapucniba, ami a fejemet fedte. Az egyik ház felé indultam magabiztos lépteim nem árulkodtak semmi nemű félelemről. |
[6-1]
 Látszólag jól szórakozott kijelentésemen, hangos kacajain kívül csak a szél süvítését lehetett hallani. A vér szépségéről való áradozása közben eszembejutott az az éjszaka, amikor eldöntöttem, végzem az apámmal és a feleségével. Emlékszem, ott álltam a konyha közepén, a kis üvegben lévő mérget szorongatva és megállás nélkül azon járt az eszem, hogy vajon megéri-e. Annyiszor elterveztem és annyiszor akartam már a rokonaimat holtan látni, akkor abban a pillanatban mégis meg akartam hátrálni. Talán féltem attól, hogy én is egy hidegvérű gyilkos leszek? Meglehet. De kár lenne tagadni: mocskosul élveztem. Sorai szavai hallatára hirtelen rádöbbentem, mennyire jó érzés volt akkor lassan végezni velük. Aprólékosan haladni a testükön a szikével, pontos és mély sebeket hagyni rajtuk.
A gondolataimra elmosolyodtam. Noha nem nézhettem ki akkora őrültnek, mint az előttem ácsorgó fiú, rajtam is eléggé meglátszott, hogy volt részem már egy-két dologban.
- Nem kell megmutatnod. Pontosan tudom mire gondoltál. - szólaltam meg a részemről sokáig tartó csönd után. - Ahogy már azt is sejtem, miért vagyunk itt. - bámultam rá elgondolkozva. Kezdett letisztulni a fejemben a dolog. Ő biztosan ölt már embert, úgy ahogy én is. Ha más nem, hát ez lehet az oka, bár a többi személyben, akivel az elmúlt órában összefutottam, nem vagyok biztos. |
Hirtelen fuvallat csapott át a házak között, fejemről lefújta a csuklyát és néhány hajtincset a szemembe söpört. Nem fordultam el tőle, megvártam a bemutatkozását és a további hozzám intézett szavait. Kezemet homlokomhoz emeltem és beletúrva hajamba távolítottam el a makacs szálakat. ~Soha….~ ismételtem el magamban. Nevetségesnek tartottam ezt a kinyilvánítását. Mindenkinek eljön az ideje, amikor a halálért fohászkodik a szenvedés helyett. Kaján mosoly húzódott ajkaimra, hosszan elterült arcomon, szemeim ezzel együtt szűkültek szinte résnyire, kihangsúlyozva világító sárga színét. Enyhén félrebiccentettem a fejemet. Amit mondott emelte a szórakozottságomat, muszáj volt rideg és őrült hangon felkacagnom.
- Eeeh… - nyitottam résnyire a számat, ahogy figyeltem a lányt. Látom a szemeiben a tükröződő félelmet mégis itt akar tartani szóval, hogy bizonyítsa nem olyan gyáva. Egy pillanat volt, lejátszódott a következő jelenet, melyben már arcomra újra a rideg érzéstelenség ült ki.
- Miért? – ismételtem a kérdését és mutatóujjamat lassan emeltem az alsó ajkamhoz.
- Mi abban az élvezet, ha rögtön megöllek? – tettem fel egy szimpla kérdést és visszalépdeltem hozzá közelebb. – Sokkalta…élvezetesebb, ha lassan…kínok közepette fulladozol…a levegő telve van a szenvedő sikolyaiddal. – kezdtem bele lassan az ecsetelésbe, és emlékek sorozata villant fel. Éles sikolyok, vérbe fojtott hörgések és könyörgő arcok, könnyáztatta padló.
- A legfontosabb, hogy nem szabad elvesztegetni a vért. Nem szabad hagyni, hogy a mocskos földre hulljon, amikor oly tápláló. Szívesen megmutatom mire gondoltam, ha ennyire szeretnéd…Sora. – szegtem fel fejemet és számból kivillantak fogaim. Kicsit ráhozom a frászt, de most nem akartam rögtön kinyiffantani őt, bár ha nagyon ezt kívánja, megteszem. Tudni akartam mi történik, miért és hogyan kerültem ide, körül akartam tekinteni ezen a kísértetiesen félhomály uralta helyen.
- Mindenesetre szeretnék előbb a hellyel megismerkedni. – jelentettem ki és pillantásom most szakadt el a lányétól, ahogy a házakat, majd az erdőt pásztáztam végig. |
Csendben néztem végig, ahogy lassan felbaktatott a lépcsőn, majd közvetlen előttem megállt. Már messziről látni lehetett, hogy valami nincs rendben vele, de erre igazán csak akkor jöttem rá, amikor nevetésbe kezdett. Az erdő felé nézett, így én is így tettem. Amikor fordítottam vissza a fejemet azt vettem észre, hogy a vállamhoz hajolva szólal meg újra. Kényelmetlenül éreztem magam a közelségétől, szavai úgy ütötték meg a fülemet, mintha késsel szúrkáltak volna. Rendkívül másnak tűnt, de nem jó értelemben. A megjelenése, viselkedése, és még a hangja is egy rideg gyilkoséra hasonlított. A következő mondatánál bebizonyosodott bennem, hogy nem csak hasonlít, hanem ténylegesen az is.
Csak álltam ott, ledermedve, hirtelenjében köpni-nyelni nem tudtam. Soha senki sem tudott megfélemlíteni, erre tessék, a semmiből előbukkan egy fiú és levegőt venni is elfelejtek. Valami azonban még mindig izgatta a fantáziám. Ő más volt mint a többi személy, akivel eddig találkoztam. Érdeklődve figyeltem minden mozdulatát, és még annak ellenére is tovább akartam folytatni a beszélgetést, hogy a hideg futkosott a hátamon.
- Az enyém Sora. - válaszoltam, mielőtt még elfordulhatott volna. - Úgy érzem tudnod kell annak a nevét, aki soha sem fog a halálért fohászkodni. - nem próbáltam rendkívül bátornak tűnni, egyszerűen csak tudatni akartam vele, nem fogom szó nélkül hagyni, hogy elsétáljon. - Nem nézel ki olyannak, mint akinek nehézséget okozna kiiktatni valakit. Most azonnal megölhetnél, úgy sem lenne esélyem. - néztem egyenesen a szemeibe, és újra éreztem, ahogy csontig hatol a tekintete. - Miért nem teszed? |
Nyugodtan, zsebre vágott kezekkel lépdeltem előre. Kíváncsi voltam miféle helyre kerültem/hoztak. Legjobb módja a tudásnak a kutatás. Lehajtottam a fejemet, megálltam. Tekintetem összeszűkült, pupillám résnyire húzódott. Lassam emeltem fel fejemet abba az irányba, amerre úgy éreztem társaságot kaptam. Élveteg kifejezés ült arcomra, mosolyom fagyos volt, szemeim pedig metszően vájták bele magukat a lány kékjébe. Láttam a benne kavargó érzéseket, máris előre láttam, hogy szórakoztatóbb lesz az ittlétem, mint azt elsőre sejtettem. Alig észrevehetően járattam végig rajta a szemem. Kérdése nem jött hirtelen, gondoltam, hogy valami ilyesmivel rukkol elő a beszélgetés kezdeményezése képp. ~Szegény árva lélek...fogalma sincs, kibe botlott.~ mondtam magamban szórakozottan, fagyos mosolyom, elégedetté és őrülté vált. Elindultam felé, sárga szemeimmel végig a szemeibe nézve. Megfogtam a faház lépcsőjének korlátját, finoman megérintettem és végighúzva kezemet lépdeltem fel. Egészen eddig nem szóltam, bár az engem körülvevő aura eleget elárult rólam. Néhány árny foszlott le rólam. Megálltam nem sokkal előtte.
- Beugrottam házat nézni, ha már itt vagyok. - biccentettem félre a fejemet egy élveteg mosoly kíséretében, majd felkacagtam. csak úgy sütött belőlem, hogy tutira nem vagyok épp elméjű.
- Mi járatban...ugyan...kell lennie célomnak, hogy itt legyek hm? - kérdeztem vissza majd körbepillantottam. Elléptem mellette és elnéztem az erdő felé. Őszintén...egyre jobban bejött ez a kísérteties hely. Hirtelen fordultam vissza, most a háta mögött álltam és közelebb hajolva hozzá a válla fölött szóltam újra.
- Talán találok valamit vagy valakit, aki érdekes ezen a tanyán. - érezhetően nem voltam egy kétségbeesett, szerencsétlen alak, mindinkább az ellenkezője. Nem jöttem pánikba a helyzettől amibe keveredtem avagy kevertek, sőt, talán végre lesz valami végre, ami nem untat. Nem szándékoztam addig a lánnyal semmit kezdeni, amíg nem mutat érdekességet, addig csak egy senki számomra. Akár meg is ölhetném itt és most. Néhány árny csúszott föl a lány nyakán az arcára, ő csak annyit érzett, mintha valami végigsimította volna, akár egy szellem. Ridegen elléptem tőle és készültem a tovább indulásra, hogy ne csak álljak, mint egy nyomorék céltalanul, betojva. Egy pillanatra megálltam és elmélyülő kissé beteges és ijesztő hangon szóltam, visszanézve a vállam fölött.
- A nevem Sorai...úgy érzem tudnod kell kihez fohászkodj, ha halált kívánsz. - mutatkoztam be a végére pedig egy őrült vigyort vágtam. |
A három jómadárral sajnos nem mentem túl sokra, sőt, fogalmazhatunk úgy is, hogy már a puszta jelenlétüktől rámtört az idegbaj. Tudom, nem szép dolog két perc ismeretség után utálkozni a másikkal, de annyira felidegelt a "ki kell jutnunk innen" duma, hogy képes lettem volna addig döfködni őket egy szikével, amíg el nem véreznek.
Mindezek után elhatároztam, hogy egyedül folytatom utamat az ismeretlen környéken. Épp egy ház teraszán üdögéltem teljes nyugalomban, amikor hangokat hallottam. Valaki, vagy valami az avaron lépkedve közeledett, én pedig azonnal felálltam és tekintetemmel a zaj okozóját kerestem. Pár másodpercre rá meg is láttam egy feketébe öltözött fiút egyenesen felém sétálva, és látszólag nem tűnt se összezavarodottnak, se ijedtnek. Innentől két lehetőség van: vagy tudja hol van, vagy hozzám hasonlóan nem izgatja annyira a dolog. A korlátnak támaszkodva megvártam, míg ideér, majd egyenesen a szemébe néztem. Hirtelen átfutott rajtam a hideg, és életemben először éreztem magamat fenyegetve. Aranysárga szemei nem elég, hogy rémisztően hatottak a sötétben, ráadásul már magától a nézésétől úgy éreztem magam, mint ha éppen engem boncolnának fel.
Egy darabig csendben néztem vele farkasszemet, majd akaratlanul is megtörtem a szótlanságot.
- Mi járatban? - intéztem felé a kérdésem a lány létemre kicsit mélyebb hangommal, és erősen reménykedtem abban, hogy nem kezd el arról kérdezősködni, tudom-e hol vagyunk és miért. |
Lassan felültem, kezemet a homlokomra tapasztottam, s mikor leemeltem onnan, ujjamon vér piroslott. Elmerülve nézegettem az éltető és oly ízletes folyadékot, majd lenyaltam és, mint a macskák, mikor valami jó dolog történik velük feldoromboltam. Tekintetem körbevezettem a helyen, ahol voltam. Nem volt ismerős, nem tudtam hol lehetek, ahogy azt sem hogyan kerültem ide. Kezemmel megtámaszkodtam majd feltérdeltem végül pedig felálltam. Sárga szemeim megvillantak a félhomályban. A levegő nehéz volt, minden olyan csendes és kihalt. Faházak álltak elszórva, akár egy táborban. Számon fintor jelent meg és leporoltam fekete felsőmet a rátapadt portól. Résnyire nyitottam ajkaimat melyen még ott vöröslött a vérem, erősen vasas íze mámorítóan hatott, sikeresen elnyomta a mellkasomban dúló fájdalmat egy időre. ~Miért pont egy ilyen helyre kellett kerülnöm…ha megtalálom azt, aki idehozott elevenen megnyúzom és kibelezem.~ morogtam magamban. A fák között halkan felszisszent a szél, megsuhogtatva azok lombjait. Különös volt, de egyszerre utálatos is. Azt a dögöt kellene keresnem, nem pedig kalandtúrázni. Mozdultam. Lépteim halk neszek kísérték, ahogy a száradt faleveleken haladtam. ~Talán ráakadok egy szerencsétlenre, aki megmondja mi a fene van itt.~ hófehér bőröm még sápadtabbnak hatott ebben a szürkeségben, hajam beleolvadt szinte a kapucniba, ami a fejemet fedte. Az egyik ház felé indultam magabiztos lépteim nem árulkodtak semmi nemű félelemről. |
[6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
